Hónap: 2019 június

Békásmegyeri közösségi fotókiállítás

A kiállítás helyszíne a Békásmegyeri Közösségi Ház külső homlokzata.

PÁLYÁZATI KIÍRÁS

Az Óbudai Kulturális Központ, Békásmegyeri Közösségi Háza 2019-ben második alkalommal hirdeti meg fotópályázatát, „Panel zsáner” címmel.

A PÁLYÁZAT ÉS A KIÁLLÍTÁS CÉLJA

A zsánerképek műfaja a festészetben, a XVI. században jelent meg az akkori Németalföldön. Azóta megkerülhetetlen eszköze a művészeti alkotásoknak, ilyetén meghódította a műfaj az egész európai kultúrát. A művészet eszközei persze folyamatosan változtak, bővültek így korunkban már a fotóművészet területén is jelen van a zsánerkép.

Életünk egyik legfontosabb, legtöbbet használt része a környezetünk. A környezet, amelyben lakunk, amelyben sétálunk, amelyben játszunk, amelyben tanulni, dolgozni megyünk, amelyben élünk.

Szűkebb és tágabb színterei vannak az emberi mindennapoknak, olyan terek, amelyek abban az adott pillanatban befolyásolják az érzéseinket, a hangulatunkat, a gondolatainkat.

Fotópályázatunk, a „Panel zsáner” erre keresi a választ, ilyetén egy izgalmas kalandra hívja Óbuda-Békásmegyer polgárait. Az itt lakók, a pályázók, a környezetük megörökített képein keresztül mutathatják meg a kerületet, az utcát, teret, a városrészt ahol élnek.

A pályázat nyitott, nyilvános, azon minden III. kerületi lakos, foglalkozástól, életkortól függetlenül részt vehet, hivatásos és amatőr fotósok is egyénileg nevezhetnek. A pályázati kiírás a www.kulturkozpont.hu honlapon található. A zsűri által kiállításra kiválasztott képek nagyítását a kiíró fél – a nyomtatásra alkalmas nagyméretű digitális fájlok alapján – vállalja.

AJÁNDÉK

A pályázat során díjazásra nem kerül sor. A „díj” maga a megjelenés.

A kiállításra kerülő pályaművek alkotói mindannyian ajándékot kapnak. Az alkotók ajándéka, amellett, hogy naponta több százan látják, a kiállításra kerülő 112*112 centiméteres nagyságú kasírozott fotónyomat lesz.

Az ajándékok átadása az alkotók számára a következő pályázatunk, „Óbuda 6 x 7 képben” címet viselő kiállításunk megnyitásakor, 2020 elején történik.

A ZSŰRI TAGJAI

A Békásmegyeri Közösségi Ház munkatársai.

A zsűri az összes beküldött képet értékeli, s ezek közül választja ki a kiállításra kerülő 42 darab fényképet. A zsűri döntése ellen fellebbezésnek helye nincs.

PÁLYÁZATI FELTÉTELEK

Szerzőnként maximum 2 db digitális felvétel küldhető be JPG formátumban. A képeket egyesével, külön-külön e-mailben kell beküldeni.

A pályázó vállalja, hogy a digitális fájlokat panelzsaner@kulturkozpont.hu email címre elküldi. Továbbá vállalja, hogy a képek mellé egyidejűleg csatolja a képek címét, a pályázó nevét, lakcímét és telefonos elérhetőségét.

A digitális kép-file mérete minimum: 5 MB, maximum 10 MB lehet. A valós méretében (112*112 cm) pedig minimum 100 DPI legyen.

A képfájlok elnevezése: képcím, dátum: maximum. 20 karakter

A kiállításra kerülő kép négyzet alakú, nagysága 112*112 cm, ezért a képek készítésénél négyzet alakú komponálást kérjük figyelembe venni.

A pályázó hozzájárul ahhoz, hogy a kiállító, vagy az általa megbízott harmadik személy a fotókat a felhasználáshoz szabadon szerkesztheti, vághatja, és a Békásmegyeri Közösségi Ház külső homlokzatán tetszése szerint elhelyezheti.

A pályázók a kép beadásával tudomásul veszik a pályázati feltételeket, s hozzájárulnak, hogy a kiállításba beválogatott képeik az óbudai sajtótermékekben és a későbbi óbudai szabadtéri helyszíneken megvalósítandó kiállításokon megjelenjenek.

A pályázó vállalja, hogy a fényképének kiállítása előtt a www.kulturkozpont.hu honlapról letölthető, „Megállapodás fotó kiállításra” elnevezésű megállapodást megköti az Óbudai Kulturális Központtal. Ezzel a szerződéssel vállalja a felelősséget, az általa készített fotókon esetleg szereplő személyek belegyezésére vonatkozóan, a kiállításon és az esetleges sajtó anyagokon való megjelenthetéshez.

PÁLYÁZATI NAPTÁR

A pályázat meghirdetése: 2019. június.

A digitális felvételek elküldésének kezdete: 2019. augusztus 19. 00:00 órától 2019. augusztus 25. 24.00 óráig lehetséges. Kérünk mindenkit, hogy képe elküldését ne hagyja az utolsó nap utolsó órájára!

A kiállítás 2019. szeptember 9-től 2020. január végéig látható.

SZERZŐI JOGI KÉRDÉSEK

A pályázatra beküldött valamennyi kép a szerzői jogvédelem hatálya alá tartozik. Kizárólag a beadó által készített, annak valamennyi, jogszabályokban meghatározott kritériumának megfelelő kép szerepelhet a pályázaton. A pályázaton résztvevők a képeik beküldésével hozzájárulnak azok kiállításához, illetve annak PR-marketing célú, online-offline felhasználásához, valamint a pályázat archívumában való térítésmentes megtartásához, későbbi felhasználásához. Ezek mellett hozzájárul, hogy a kiállításra került kép digitális fájl állománya az Óbuda-Békásmegyer Önkormányzat által működtetett, Óbudai Múzeumban kerüljön elhelyezésre, a szerzők jogainak fenntartásával.

Megállapodás

Pályázati kiírás – Panel zsáner

Én vagyok az. A test epifániája II. − Bukta Norbert festőművész kiállítása

2018. szeptember – Ars Sacra Fesztivál

Az epifánia kifejezés a keresztény teológiában Isten emberi testben való megjelenését, megtestesülését jelenti. Arra utal, hogy Jézusban Isten jelent meg az emberek számára, és főleg azokat a pillanatokat nevezik így az evangéliumok, amelyekben Krisztus Istenként nyilatkozik meg. A Jézus Krisztus-i testben az Isten és az ember együttes jelenlétét, az isteni és az emberi természet egyetlen személyben való egyesülését is jelenti.

Bukta Norbert munkáiban az epifánia az emberi test felmagasztalásának gondolatát ragadja meg, és arról szól, hogy a jézusi létből adódóan az ember is méltóvá válik az isteni természet befogadására. Ezt fogalmazza meg az a régi gondolat, hogy az emberi test templom, a bennünk élő Isten temploma. Bukta – és alkotótársai – munkáiban az emberi test nem a hagyományos formájában jelenik meg, nem aktként vagy egészalakos figuraként, nem a fizikailag látható és a hagyományos világi szépség képviselőjeként szerepel. Hatalmas méretű testein nem látunk formás testrészeket, a klasszikus emberi alak vonalai is alig rajzolódnak ki. A figuráknak – ha egyáltalán ez a megnevezés használható az alakjaira – nincsen nemük, arcuk, kidolgozott végtagjaik vagy elkülönülő testrészeik.

Bukta testeinek szentségét, a bennük megvalósuló isteni jelenléthez való jogot, az ember lehetőségét arra, hogy a szentet ebbe a fizikai, materialista létezésbe befogadja, és akár akaratlanul magából sugározza – a festészet szépségének nyelve hordozza. A gesztus- és örömfestészet érzékiségében és nem a formák érzékiségében rejlik a testek esztétikája. Az őrületes színvilág és a monokróm festés kontrasztja, a hatalmas ecsetnyomok és a sziluett jellegű megfogalmazás ellentéte, a ragasztott és tépett felületek játéka, azaz az építő kollázs és a romboló dekollázs technikák együttes megjelenése, a popos jellemzők és a mély tematika kettőssége jellemzi a festményeket. Az organikus, szabad festészet és a geometrikus kötött vonalrendszer kontrasztja szintén kettébontja az alakokat. Bukta az egymásnak ellentmondó festészeti jellemzők és technikák szembeállításával, azok állandó egységével és ellentétével fogalmazza meg a test epifániáját: a profán és a szent létezésünk közti örök egység és szabad választás állapotát, és a halandó emberben megnyilatkozó Kimondhatatlan Nevű megpillantásának és megörökítésének csodálatos élményét.

Garami Gréta

Koszorú – Kárpáti Tamás kiállítása

2017. december – 2018. január

Kárpáti Tamás képein raffaellói és leonardói finomságú, szfumátós, sejtelmes, különösen gyengéd plasztikájú arcok és alakok rejtőznek el az absztrakt felületekben.  Ha türelemmel, alázattal és elmélyülten figyelünk, előjönnek az arcok és a tárgyak a homályos háttér alól, és csak nekünk megmutatják magukat.

Kárpáti Tamás hagyományos formátumú vászonképein nem csak a lepattogzott aranyozású, díszes, stukkómintás keretek utalnak a barokk oltárképekre, hanem a festészeti technika is, a lazúros olajfesték. A sokszor leheletnyi árnyalatbeli különbséget mutató festékrétegeket akár 8-10 rétegben hordja föl a művész egymás után. A sok réteg együttesen olyan színárnyalatokat hoz létre, melyek egyrészt a palettán kikeverhetetlenek lennének, másrészt elképesztő finom festőiséget, expresszivitást és látomásos hatást teremtenek. A felvitt foltokból kialakuló arc vagy tárgy – mely sokszor mindössze néhány tökéletesen vetett ecsetvonásból áll – elveszti az élességét, és egy fátyolszerű rétegen át látszódik, mint egy füstből, felhők mögül előtűnő és visszabújó jelenés vagy látomás.

Kárpáti Tamás festészetében az újra és újra ismétlődő, kiinduló mintakép a barokk oltárképek megkötözött kezű, felfelé tekintő, fohászra nyíló szájú, szenvedő Krisztusa. Az ember Krisztus ez, aki a halál pillanatában félelemmel teli emberként kiált fel, hogy „Uram, miért hagytál el engem!”. Kárpáti Tamás festészetében pokolian sötét, tornádóként kavargó, őrjítő, apokaliptikus felhők és füst közepéből emelkedik ki ez a feszülő mellkasú, szikár, csontos arcú figura. Nem kétséges, hogy a poklok poklát járta meg (Pokol).

A Gúzs című kép a gúzsba kötözött, kínjától szabadulni nem tudó ember drámai allegóriája. Arcán, homlokán, feje felett mégis ott az imakönyvekbe bújtatott szentképecskék feltámadásainak égi fénye, az irgalom (Irgalom). A Krisztust idéző alak görögös emberábrázoláshoz hasonló, torzószerű levágása ugyanakkor feloldja az alak kilétének konkrétságát, és a néző számára már nem is Krisztus vagy a további címekben megnevezett szent, hanem maga az ember jelenik meg, hol sötéten üvöltő fájdalmai, hol vörösen izzó szeretetének tüzében.

A keresztény ikonográfiának megfelelően fiatal lányos arccal, hosszú vörös hajjal ábrázolja Kárpáti Tamás Szent Jánost. A legfiatalabb tanítvány, Jézus kedvence, akire a kereszten rábízza anyját, olyan áhítattal és Ferenczy Madárdalának hitével és jövőbe rejtett reményeivel néz felfelé, mint egy szerelmes. Olyan elvarázsolt helyszínen, mint Gulácsy kertje, miközben a keresztet idéző motívumról vörös rózsafejek potyognak. A rózsa nagyon gyakran jelenik meg Kárpáti Tamás más műveiben. Illatával, forró vörösével, eleganciájával rokokói idillt teremt, és egyszerre adja át az ártatlanság, a szépség, az életerő és a szerelem gondolatát.

Kárpáti festészetében látszólag kevés szín jelenik meg, mégis óriási kifejezőerő és zeneiség érvényesül munkáiban. Lágy dallamok vagy egyszerre megszólaló vad magasak és drámain dörrenő mélyek kerülnek egymás mellé. Borongós, fanyar zöldjei keserű kelyhek; rózsás pirosai édes szerelmek; vulkáni, pokoli sötétjei és perzselőn felvillanó narancs foltjai savas tisztítótüzek hangulatát idézik. A kiállítóteret koszorúzó lángoló, szenvedélyes, ezer árnyalatú és rétegű vörösei pedig a tiszta szeretet fényét közvetítik.

Garami Gréta

Anomália Humana − Király Gábor festőművész kiállítása

2018. április

Király Gábor festőművész képeit, figuráit első látásra sokan ijesztőnek és irritálónak találják: ahogy suta, csapott vállú alakok forgolódnak, és bénult, csirkelábszerű meg disznóköröm hatású, görcsbe rándult kezükkel összevissza gesztikulálnak! Meg a hosszú nyakuk feletti sötét, majomszerű arcukat, ahogy a hatalmas orrlyukaik alatt ránk vigyorognak, vagy inkább vicsorognak! Az idétlen, csíkos nadrágjukat meg atlétatrikójukat, a középkori parasztokra és bolondokra emlékeztető sapkájukat, amitől még kissé ostobának is tűnnek…

A kiállítás kezdőképe azonban egy finomabban, klasszikusabban fogalmazott festmény. Közvetlenül a belépéshez, a szövegtábla, az életrajz mellé helyezte a művész. A kép frontálisan ábrázolt mellkép, tipikus önarckép. A figura rombuszkockás ingben jelenik meg, és egy sajátosan Király Gábor-i gesztussal lett megfestve: ahogy Gábor megtörli a szemét. Az önarcképen a művész tehát úgy mutatkozik be, mint a művészettörténetben jól ismert Harlequin vagy clown alakja. Mint Watteau Gilles c. önarckép jellegű festménye, Picasso ars poeticus Harlequinjei vagy Fellini moralizáló bohócai. A művész önarcképeként megjelenő clown és artista régi hagyományokra visszatekintő téma, ami mindig a művész ars poeticájáról, művészi szándékáról beszél. De a XX. század óta megteremtett modern groteszk − a vicces és egyben ijesztő figura – nem a szép, hanem a furcsa és a diszharmónia alakja.

Ennek a clown-művész szerepnek egyik legtipikusabb jellemzője a kíméletlen szókimondás. Hiszen a komédiás kimondhatja azt is, ami mindenkiben ott bujkál, de amit a jó ízlés visszatart. A bohóc anélkül gúnyolódhat és lehet cinikus, hogy közben bárkit megsértene.  A bohóc karikírozhat és eltúlozhat bármit. Olyan görbe tükröt tarthat a néző elé, amilyet csak akar, hiszen a bohócnak, a bolondnak mindent szabad, mert szabályokon, udvariassági konvenciókon, kötöttségeken kívül álló különc. Így a Harlequin-téma a legszabadabb önkifejezési formák iránti vágy szimbóluma is.

Király Gábor alakjai olyanok, mint egy commedia dell’arte vagy egy Molière-darab szereplői: mindegyikük egy-egy emberi személyiségtípus képviselője, akikben egy ismerősünkre, rokonunkra vagy akár saját magunkra ismerünk. A rombuszkockás ing, az ujjatlan atlétatrikó és a csíkos nadrág az egykori cirkuszi bohócok és akrobaták öltözéke, jelképek, melyek mutatják, hogy a képek mind-mind egy önironikus vagy szatirikus tükör megjelenítői. Mint például a takarítónő, a barátnők.

De ilyen a páros kép is, a ház előtt álló nőről és férfiról, ami egy Gulácsy átirat − a szerelem, a férfi-nő kapcsolat, de leginkább a házasság témája – Király Gábor-i megfogalmazásban. A pár kezében lapát és léc, mögöttük a fáradsággal felépített ház, ami összetartja őket. Fejfedőik, bolondsapkáik, melyekről épp csak csörgők hiányoznak, szintén Picasso korai cirkuszi alakjait idézik. Ahogy Gulácsy is festett kíméletlen, vigyorgó bolondistókos önarcképeket – úgy ez a kép is kedves-csípős kritika és irónia a házas-ságról.

Még erősebben, szinte szakrálisan moralizál, az ikonosztázszerűen felsorakoztatott képsorozat. Olyan, mint a XV-XVI. századi flamand oltárképek. Bosch ember-állatai, lábasfejű emberei, malactestű lábai, a pokol szereplőiként sorolt szörnyei köszönnek vissza. Vagy Breughel flamand közmondásokat megfestő paraszti életképei, melyeken éppolyan véresen komoly kritikával és egyben abszurd humorral ábrázolja az emberi gyarlóságokat, mint Király Gábor festményei.

De a nagy bohócok mindig egyben tragikumot is hordoznak, hiszen a bohóc szó szerint nevetséges, egy idétlen paprikajancsi, egy pojáca, aki bolondot csinál magából.  Megalázható és magát megalázó figura. Valódi arcát sose mutathatja meg, művészi attrakcióját sosem fedheti fel, valódi elismerést sosem kaphat. A bohóc-artista-művész élet másik fő jellemzője tehát a magányosság. A festő saját festészetéről sosem beszélhet, valódi énje megmutathatatlan, festészete egy álarc, miközben azzal épp önmagáról akar beszélni.  Ahogy Csányi Erzsébet mondja: „A művészet rejtőzködés és narcisztikus magamutogatás paradoxális egyvelege. Pőrére vetkőzés és maszkokba öltözés.”  Watteau velünk szembenéző szomorú Gilles-je, és Picasso csörgősipkás cirkuszi alakjai is ennek a keserédes művész-életérzésnek képviselői.

Király Gábor festményeinek a szokványos, keretre feszített olaj-vászon megoldástól eltérő technikája is tovább fokozza ezt a hatást. Ahogy figuráit is jócskán jellemzi a nyersesség, a képek felülete, faktúrája, hordozója sem túl finom vagy sterilen elegáns. Munkáit durva, közönséges zsákvászonra viszi fel, festék- és színhasználata pedig valamiféle ősi falfestészetet idéz cserzett-kiszáradt, vakolásra emlékeztető felületeivel és kifakult színvilágával. Olyan, mint egy hatalmas színpadi smink vagy inkább vastagon felvitt maszk az attrakció után: a színek már elvesztették erejüket, és a száraz, lepotyogni látszó festék alól előtűnik a kíméletlen valóság.

Festményeinek címadása is különleges. A legtöbb esetben a cím nem egy allegorikus gondolat, ami egy bizonyos értelmezés felé terelné a nézőt, de még csak nem is egy leíró jellegű megnevezés, hanem egy egyszerű szám. Ami a művészi szándékról verbálisan semmit nem árul el, hanem engedi, hogy a kép vizuálisan mutassa meg önmagát.

Király Gábor kiállításának címe: Anomalia Humana, azaz emberi visszásságok, emberi ellentmondások. De talán a leghelyesebb fordítása vagy értelmezése az lehetne, hogy emberi gyarlóságaink. Nem bűneink, nem szándékosan elkövetett gonoszságaink, hanem inkább azok az erkölcsi erőtlenségeink, hibáink, tévedéseink, tökéletes iránti lustaságaink, melyek egyszerre nevetséges kis ösztönlénnyé, de eközben Emberré is tesznek bennünket.

Garami Gréta

Tavasz − Kiss Márta festőművész kiállítása

2018. február

Kiss Márta 2001-ben végzett a Képzőművészeti Egyetem restaurátor szakán. Munkáit romantikus hangulatú, reneszánszos realizmus és idealizálás jellemzi. Kompozícióinak, festésmódjának, művészi üzenetének központjában a harmónia és a béke áll. Képeit áthatja a művészettörténeti jártasság, a leghíresebb alkotóktól vett idézetekkel való játék és átértelmezés, a mosolygós, megbocsájtó, szeretetteljes kritika.

Munkái szólnak a női lét állomásairól, a szépségről, a várakozásról, az anyaságról, a festő-nő létről. Enteriőrjeinek női alakjai teszik a dolgukat, s közben jövőről, sorsról gondolkodnak. Csendéleteinek szimbolikus tárgyai a nagy összefüggéseket keresik. Angyalai őrangyalokként, láthatatlan védelmezőként veszik körbe képeinek szereplőit, észrevétlenül teszik szakrálissá a mindennapok pillanatait. Ülnek a parton, és vigyázzák az emlékeinket. Nekünk játszanak, ha kiüresedett kapcsolatainkban végre egymásra találunk. Megsimogatnak, ha halottak napján magányosak vagyunk. Ránk szólnak, ha a nagy emancipáció közepette elfelejtünk anyák lenni.

Kiss Márta kedves, szeretetteljesen finom iróniával ábrázolja figuráit. A szelfizőt, akit egyáltalán nem érdekel a híres műemlék, a gondterhelt telefonálót, akinek fogalma sincs, hogy kinek a kútja előtt ücsörög, a laptopozó és telefonáló párt, akik az első tavaszi napsütésben se teszik le a munkát.

Garami Gréta

Léptékek között − Sulyok Gabriella grafikusművész kiállítása

2018. november

Sulyok Gabriella soproni alkotó, a magyar grafikusművészet és az egyedi rajzművészet mezopotámiai agyagban született istennője. Munkácsy-díjas, a miskolci és salgótarjáni grafikai biennálék és a hódmezővásárhelyi tárlat állandó díjazottja, a kortárs művészet jelenségeinek filmművészi krónikása, a szolnoki nemzetközi művészeti filmfesztivál idei különdíjasa.

Az utóbbi 5 évben készült munkái az absztrakció és a figuralitás határán mozognak: kiindulópontjuk a látott valóság, a táj és a természet megélt élménye, a tájmotívumok azonban mindig olyan formában jelennek meg, hogy valójában el is veszítik önmaguk valósághűségét, és folttá, vonalhálóvá, ritmussá, vizuális eszközzé alakulnak át.

Technikája a rajzos formában, papíron előadott tus, amiben a vonalé a főszerep, de a karcos részletek vagy sűrűn rajzolt vonaltextúrák sokszor festőien puha, fátyolos felületekkel váltakoznak. Hol elmosódó krétapor alkot füstszerű illatfoltot, hol a szálanként húzott vonal teremti meg a szakadék szélén túlélőként égnek meredő fűszálak szépségét, hol az aprólékosan rajzolt tintafoltok elvont felülete formáz zord sziklát.

Az alkotások nem tájábrázolások, hanem a természet motívumkincséből táplálkozó lírikus gondolatképek, a világi lét és a transzcendens létezés összefüggéseit kutató, rajzban fogalmazott Weöres Sándor-i elmélkedések, melyeken a teremtett természet szépségének és rútságának folyamatos mozgásban és állandó átalakulásban lévő, egymást átható, élő metamorfózisa jelenik meg.

Sulyok Gabriella képein az Orfeusz zenéjétől megszelídülő sziklákból vészterhes árnyak vagy baljós, sötét felhők nőnek, amik fekete villámokká formálódva csapnak a hófehér égbe, s miközben a villámok apró falrepedésekké forrnak el a felületen, a vonalhálón át egy pillanatra keleti istennők dróthajába szagolunk.  A sprőd hajszálakból szétrebbenő pitypangmagok szállnak szét, hogy aztán távolban elsuhanó nyári madárrajjá váljanak.

De a vonal és folt mellett talán még fontosabb, még izgalmasabb, és a legnagyobb műgonddal létrehozott részlete a képnek az üresség. A kitöltetlen, vakítóan szabad, ismeretlenbe tartó fehér, amiből kinő, majd visszabújik, és folyton újra összeolvad a táj. Ami máshol éles tisztaságával teremt ellenpontot és hátteret az „esti kérdésnek” vagy a kétségbeesetten belémaró, felfelé kapaszkodó ágnak. Ami olyan fényerőkülönbségeknek ad lehetőséget a kompozícióban, hogy felülete szinte kiég a papíron. Ami félreérthetetlenül tiszta, amikor az eget jeleníti meg, de talán még jobban világít, amikor a képen mély szakadékként szerepel.

A felületet ellepő fűszál-erdő mögött, e vakítóan üres teljesség fehérjéből kiszakad és lezúdul egy vízfolyam, és a földön lassú ecsetvonásokkal fülledt posvánnyá alakul, hogy a mocsár sötétjéből újra lágy domboldal keletkezzen.  A finom párává oldódó halmokból felhőfoszlány illan felfelé, és Niké istennő ruhájának szegélye dobogó szívként lobog.

Mindeközben a komponálást áthatja egy különös perspektíva: egy felfelé kereső, szinte alulnézeti látószög, ahonnan a természet motívumai valóban összefonódnak az ég felhőivel. A szokatlan nézőpontból a motívumok arányrendszere is folyamatosan változik. Az eltérő léptékek között járva hol távolba tekintünk, hol mikroszkopikus mélységben, spórák közt találjuk magunkat.

A mohás parttá váló apró szálakon végigsimít egy kéz, és hosszan elnyúló, hamvas bársonytakarón pihen. A puha anyag egyszer csak érdes földdarabokká törik szét, s a bőrt felkarcolják a hirtelen óriássá nőtt göcsörtös fák kiszáradt tüskéi. A hatalmassá magasodó szélfútta lombok váratlanul apró, bamba csírákká töpörödnek össze, és mint erek ezrei ágaznak szét, hogy egy mindent átszövő, életigenlő ideghálózat ősenergiájává váljanak a papíron.

Sulyok Gabriella munkáin formáról formára alakul éjszakából nappal, mocsárból tisztás, nyomorultból fenséges, szorongásból felszabadulás, apokalipszisből teremtés.

Materiális földi motívumokból lebegő, füstszerű, természetfölötti égi világ.

Sulyok Gabriella grafikáinak alkotói eljárásában egy szemlélődő dimenzió nyilvánul meg. Lassan, a végletekig ismétlődő és részletező mozdulatsorból álló rajzi alkotói folyamat, olyan, mint egy keleti mantra, muszlim raka vagy katolikus litánia, amely alkotóban és befogadóban egyaránt a mindenségen való elmélkedés, az igazság megragadásában rejlő csendes, racionális megfontolások nélkül áramló boldogságkeresés állapotát idézi elő.

Garami Gréta

Motiválatlanul − Szabó Franciska festőművész kiállítása

2018. december

Szabó Franciska festőművész 2011-ben végzett a Képzőművészeti Egyetem festőművész és vizuális nevelő szakán, majd az ELTE BTK esztétika szakán tanult. Már egyetemi évei alatt is több művészeti díjat nyert, munkáit Székely Bertalan ösztöndíjjal és Barcsay-díjjal jutalmazták. 2009-től az óbudai Amadeus Ház ösztöndíja révén dolgozott négy és fél évig Óbudán. 2011-ben a Pro Arte Aranyérmet vette át az MTA dísztermében, és fiatal kora ellenére éveken keresztül a Kisképző művészeti igazgatóhelyettese is volt.

Festészetét realista szemléletmód, kifogástalan mesterségbeli tudás, valamint az olyan társadalmi és személyes témák iránti érdeklődés jellemzi, mint a művész-tanár lét problematikája vagy a közmunka kérdése. Munkáiban a hagyományos rajztudás iránti szakmai alázat és a termékeny alkotói gazdagság nyilvánul meg.

Már korábbi sorozatai is foglalkoztak az oktatásban megélt mindennapok ellentmondásaival és a művésziskolai élet sokszor abszurd látványélményeivel. A hanyagul összetekercselt és a sarokba hajított, majd szinte ott felejtett, feleslegessé váló, egyébként is csomagolópapírra készült rajzokat mutató Év vége c. alkotása a kötelező szagú művészet visszásságait, a művészetoktatás magasztosságának és eleve recycling jellegének anomáliáját és az év vége boldog-szomorú pillanatának csendéletét fogalmazza meg. Egy cseppnyi rejtett szarkazmussal szól a pontosan június 15-ig tartó művészi pátoszról. Hasonló az Oktatásból kivonva c. munka is, ami egy gyönyörű antik szobor gipsz másolatát ábrázolja buborékfóliával körültekerve – a művészeti iskolák egyszerre fennkölt és profán karakterét hangsúlyozva.

A Motiválatlanul c. nagyméretű munka szintén ezekből a legszemélyesebb emberi és egyben szakmai élményekből táplálkozik. A képen egy felülnézetből ábrázolt udvari jelenetet látunk, ahol a diákok a szabadban, modell után festenek. A kompozíciót vizuálisan és tematikailag is erőteljesen kettéválasztja a lépcső korlátja. Míg a jobb oldali fiú pólójának neonzöld élességében, intenzív napsütötte erejében a fiatal alkotók termékeny vitalitása köszön vissza, és palettájának színeiben a festmény egészének színharmóniája is tükröződik, a lépcső kopottbarnás szürkesége és monoton ritmusa a fejét karjára hajtó, magára maradt fiú levertségére felel. Az előtte húzódó korlát – tehetetlenségének és kiszolgáltatottságának pszichés gátja – egyben a művésztanár előtt álló probléma szimbóluma is, amely a művészszakmai oktatás feladatainak szélesebb skálájára, a mesterség átadása mellett az oktató pszichológiai mélységű, a festészeti munka mellett a lelket is korrigáló-formáló szerepére mutat rá.

Ugyanakkor a kép a művésztanár-lét sajátos nehézségére is rákérdez. Nem csak az esztétikus környezet iránti frusztráló vágyra, amellyel éles ellentétben áll a lepusztult udvari járdatégla valósága, hanem a képzőművész és a tanári pálya belső szerepkonfliktusára és a mindkét területen helytállni akaró küzdelemre is. Az oktatói pálya teljes embert követel, miközben az alkotói idő drasztikus csökkenése a művészeti szférából való kimaradás veszélyével és az alkotói tevékenység ellehetetlenülésével fenyeget. A Motiválatlanul c. kép épp arról a törekvésről szól, amiben maga a tanítás válik művészi alkotófolyamattá. Egy olyan művésztől, aki az alkotói pálya mellett 14 éves korától a festőművészet átadásának hivatására készült.

Szabó Franciska másik új témája a Láthatóság címet viseli, amely korábbi, Unatkozók c. kisméretű sorozatának szemléletét viszi tovább. Az Unatkozók sorozaton a nagyvárosi elidegenedés szimbólumaiként megjelenő unott arcú, maguk elé bámuló figurák ücsörögnek, támaszkodnak a metrón. Távolba révedő üres tekintetükből a mindennapok mókuskerekében kiégett dolgozó emberek erőtlen fáradtsága árad.

A sötét metró-ködben szinte árnyként megjelenő alakokat a Láthatóság sorozaton felváltja a láthatósági mellény világító fluorsárgája, és a metró-társadalom helyett az utcákon és tereken dolgozó emberek helyzete. Miközben a látványos, erőteljes színvilág és az izgalmas, vibráló szín és fény-árnyék kontrasztok vizuálisan dekoratív és expresszív hatást keltenek, a képek valójában a közmunkaprogramba beleragadt, nyilvános helyen dolgozni kénytelen arcnélküli ember kiszolgáltatott állapotáról szólnak.

Szabó Franciska festményein a láthatósági mellény – mint a kódolt egyéni és társadalmi kudarc stigmája – az egész társadalmi problémakör figyelmeztetően villogó szimbóluma lesz, és azt a kérdést feszegeti, hogy mennyire válik bélyeggé a ruhadarab, vagy akár reklámfelületté a feliratokkal ellátott munkaruhát viselő ember. Akinek még akkor is hordania kell a mellényt, amikor már hazafelé tart a munkából, vagy zárt térben és vakító fényben tartózkodik, ahol a mellény gyakorlati szempontból szükségtelen. Akinek láthatóságát mellénye garantálja, de aki valójában láthatatlan: az utcakép részévé válva csak tájidegen motívum a szürke-barna környezetben.

Az alakok hol üresjáratban, motiválatlanul ücsörögve vagy zsebre tett kézzel várakoznak, hol kíméletlen fizikai munkavégzés közben, hátukon az egész napi élelemmel, középkori napszámosok képét idézik.

Ezeknél a munkáknál kiemelt szerepet kap a fotóhasználat, a médiafotóból mint talált tárgyból való szándékos kiindulás. A médiából vett fotók, videók azonban nem egyszerűen bázist nyújtanak a festmény számára, hanem a művészeti vizsgálódás azon tárgyát képezik, amelyekről a festmények gondolkodnak: a festménysorozat témája nem pusztán a közmunkás jelenet, hanem maga a közmunkával foglalkozó médiafotó. A sorozat tehát azt a kérdést is felteszi, hogy mi a média szerepe a közmunka interpretálásában.

Szabó Franciska képein az utóbbi években a festéstechnikában is változás tapasztalható. A korábbiaktól eltérő módon – ahol még óriási szerepet kapott a fiatal festőművész szakmai-technikai tudásának demonstrálása – az új munkákon egy redukáltabb megoldás látszik kialakulni. A technikai eljárás ugyanakkor rendkívül tudatos és szigorú tervezés eredménye, ahol a festő a maga által kevert pigment-plextol összetételt olajfestékkel kombinálja.

Szabó Franciska kiállításán a villogó neonsárga a művésztanári pálya misszióját és a társadalom legkisebbjeit emeli piedesztálra.  Képei olyasmit tesznek láthatóvá, ami valójában a többség számára láthatatlan.

Garami Gréta

Reinkarnáció a jövőbe − Mór Tamás festőművész kiállítása

2018. június

“Még csak az első 100 évemhez közelítek, a világ még előttem áll, vagy egy még talányosabb másik világ.”

(Mór Tamás)

Mór Tamás művészetről kialakított filozófiáját a szürnaturalizmus alakította. Ez a művészi magatartás olyan festői valóságot teremtett, amelyben a látható világ átértékelődött egy tágabb és kalandosabb valósággá. Az ábrázolt világ így tágabb horizontokra vezet, mert a tárgyi valóság egy modern, új értelmet kap. Óbudához való kötődése az idő múlásával már szinte bibliai méretűvé növekedett, 56 éve dolgozik itt. Tanárként generációkat tanított. Idős kora ellenére most is festőiskolát vezet Békásmegyeren.

Művészeti tanulmányait a budapesti Képző- és Iparművészeti Gimnáziumban kezdte, festő szakon. 1955-57 között a család anyagi körülményei miatt gyári segédmunkás lett. A Képzőművészeti Főiskolán Papp Gyula osztályába járt, majd a legendás Bernáth csoport tagjaként volt a mester tanítványa. 1962-től a Művészeti Alap tagja. Ebben az évben elnyerte a Fiatal Művészek Stúdiójának ösztöndíját. Középiskolai tanári oklevéllel tanított az Óbudai Körösi Csoma Sándor Gimnáziumban 12 évig. 1968-tól az Aquincumi Festőiskolát vezette. 1964-ben egy festményével szerepelt a New York-i Világkiállítás Gusztáv Alker pavilonjában. Aquincumban számos alkalommal volt tárlata. 1973-ban önálló kiállítást rendezett Pécsett. Ebben az évben mutatta be képeit a Pallas Páholyban. Akkoriban a nyarakat a Nagymarosi Művésztelepen töltötte. Mint tanár rendszeresen részt vett a Fáklya Klubban rendezett tárlatokon is.

Zárkózott természetű művész, nem keresi a lehetőségeket. Csoportokhoz nem társul. Folyamatosan és eltökélten dolgozik saját, egyre inkább személyes esztétikai szándékai szerint. Képei a felületes megtekintésre nem nyílnak meg, ellenben fokozott és elmélyült befogadásra ösztönöznek. Alkotásainak szimbolikus motívumai közül a „torony” visszatérő filozófiai tartalmakat hordoz. Másik alapgondolata a magány, az idő és az ebből eredő emocionális következmények.

Hadrianus MCM – Egy ókori karrier története
2019. júniustól augusztus végéig

Aquincumi katonai amfiteátrum kerítése (1036 Pacsirtamező utca – Nagyszombat utca)

Az Amfiteátrum kerítésén, a nyár folyamán látható kiállítási anyag eredetileg 2017-ben volt kiállítva a Kórház utcában.

2017-ben a BTM Aquincumi Múzeuma ezzel a kiállítással tisztelgett az 1900 évvel ezelőtt trónra került Hadrianus császár előtt. A jelentős pannoniai – és ezen belül aquincumi – tevékenységgel is büszkélkedő császár életének állomásait, főbb helyszíneit mutatja be a kiállítási anyag.

A tárlaton – amelyen egyébként számos olyan tárgy is kiállításra került, amelyet eddig a nagyközönség nem láthatott (fegyverek, érmek, mindennapi használati tárgyak) – megtudhattuk azt is, hogy milyen lehetett Hadrianus híres villája Tivoliban.

2017-ben a szabadtéri kiállítással párhuzamosan a múzeum Orczy Gyula tervezte régi épületében élőben is látható volt a kiállítási anyag.

III. Óbudai Képzőművészeti tárlat „Szindbád – Óbuda”
2019. júniustól augusztus végéig
1033 Gyarmati Dezső park (Vöröskereszt u. – Laktanya u.) körüli kerítésen

A III. Óbudai Képzőművészeti tárlat Szindbád – Óbuda szabadtéri kiállítás anyaga eredetileg 2018-ban volt látható az Óbudai Promenádon

Óbuda-Békásmegyer Önkormányzata által 2017-ben 3. alkalommal kiírt képzőművészeti pályázatának témája Szindbád, Krúdy Gyula poétikus hőse volt, aki számos történetével kötődik a városrészhez.

„A jelenben élő, mai, modern ember is fogékony lehet Krúdy hőseinek üzenetére, még ha felgyorsult világunkban jóval kevesebb idő is marad a nosztalgiára. Szindbád, Krúdy feledhetetlen alakja egy múltba vesző életforma képviselője, emlékek, hangulatok, ízek és szerelmek fonják körül karakterét.

2017-ben a tárlat kuratóriuma által felkért 30 alkotó a kiállításra készített munkájával reflektált Krúdy műveinek hangulatára. A kiállításon szereplő művészek – akik grafikákat, festményeket és szobrokat mutatnak be ezen a tárlaton – igen változatos formában közelítették meg a címadó tematikát. Némelyik képen megjelenik Szindbád jól ismert alakja, életének egy-egy jelenete, a múltat idéző vagy éppen aktualizált környezetben. Más művek jelképszerűen emelik ki a szindbádi jelenség egy-egy motívumát, vagy távoli, talányos asszociációkat keltve ragadják meg Krúdy hőse által felidézett gondolatokat.”

/Szurcsik József/