A Magyar Festészet Napja a magyar festészet és festőművészek ünnepe. De hogy mit jelent maga a festészet – ami az ünnep alapját képezi, ami minden program és kiállítás, minden művész és irányzat közös értéke – arra a kérdésre igen nehéz felelni.
A festészetelmélet irodalmában számtalan eltérő és mégis egybehangzó értelmezés és definíció született erről.
A középkor írói szerint a festészet mesterségbeli tudás volt, ám a kora reneszánsz Cennini Il libro dell’ arte c. írásában már szabad fantázia és alkotó képzelet. A reneszánsz építész,
Alberti traktátusában a festészet olyan autonóm, „szabad”, szellemi tevékenység, melyen, mint nyitott ablakon keresztül az intellektussal rendelkező festő – a „pictor doctus” – a valóság megismerésének új tudományos eszközével, a geometriai ismeretek alapján megszerkesztett „isteni perspektívával” a világra tekint. Az északi reneszánsz mester, Albrecht Dürer, tovább erősíti a matematikai szemléletet, amikor a festészetet az arányok és a mérés művészeteként értelmezi.
A másik nagy reneszánsz mester, Leonardo szerint a festészet minden művészet közt a legelső. Karöltve a tudománnyal néma költészet, mert a költészethez hasonlóan eszményi szépséget – esztétikai értéket – hoz létre. Leonardo Da Vinci az ún. paragone elvben a festészetet – mint a látás érzékelésének művészetét – minden más művészet fölé emeli a reneszánszban.
A XVI. században a manierista Lomazzo számára a szépség ”Isten arcának fényéből származó tündöklés”. Lomazzo a festészet mibenlétét egy templom allegóriájaként írja le, ahol a templom pillérei egyenként a festészet egy-egy adott szemléletmódját, stílusát, azaz a művészi tökéletesség különböző lehetőségeit és egyéni módjait jelentik.
A barokkban a festészet a fény művészete, vagy a disegno – azaz a rajz – és a colore – vagyis a szín – vitájának tárgya. A mozdulatok és a mimika megfigyelésével a francia Le Brun írásában a lélek rezdüléseinek és a szenvedélyeknek képi kifejeződése lesz. Diderot a műalkotás egysége, azaz a komponálás jelentőségét hirdeti, hogy aztán Goethe fénytanában, majd a Bauhaus nagy tanítója, Johannes Itten színtanában – a színek „érzéki-erkölcsi”, pszichofizikai hatásának tulajdonítva jelentőséget – a festészet a színek művészetévé váljon. Goethe ötkötetes Színtan c. művében „a színek a fény tettei és szenvedései”, melyek „a legmagasabb rendű esztétikai célokra használhatók”.
Kandinszkijnál a festészet zene, amit a formák és a színek ritmusa hangszerel. Freud szerint gyógyszer. Sklovszkijnál technikai eljárás, ahol az anyag és a faktúra is minőséget teremt, majd Malevicsnál már „tárgynélküli világ”, melyben minden egyéb festészeti eszköz felett a „tiszta érzet” dominál.
Végül Hans Belting, a 20. század híres német művészettörténésze, a kortárs művészet és képelmélet szakértője – látva, hogy a korábbi koroknál alkalmazható történeti szemlélet a modern művészetek esetében nem tartható –, kimondta a művészettörténet végét, képantropológiájában elvetette azt az elképzelést, hogy a művészetek sorsa az események egyetlen jól követhető logikája, a kronológia szerint mesélhető el. A stíluskorszakok fejlődésre-hanyatlásra épülő és a kvalitást is ebből a szempontból meghatározó szemlélet Beltingnél megdől, és ilyenformán irrelevánssá válik a progresszió és a tradicionalitás vitájának kérdése is. A kép képszerűségének egyetlen kritériuma az lesz, hogy tárgyát érzéki formájában állítsa a jelenbe egy meghatározott hordozófelületen. A beltingi képtudományban – mivel minden művészeti jelenséget a látvány, a látottak alapján értékel – rejtett módon visszatér a „paragone”, a reneszánsz traktátusírók ősi tétele, amely a látással mint a legnemesebb érzékelésfajtával foglalkozik, szembeállítva azt az érzékelés minden más módjával.
Anélkül, hogy abba az illúzióba ringatnánk magunkat, hogy rátaláltunk a festészet definíciójára, mégis, összefoglalva – akár kronologikusan felsorolva – a fent említett szövegek meghatározásait, talán közelebb jutunk a festészet mibenlétének, a Magyar Festészet Napja közös alapjának is a megragadásához:
A festészet tehát olyan autonóm művészet, amelyben a mesterségbeli tudás az alkotó képzelet segítségével; intellektuális, szellemi tevékenységet kifejtve; a szemet ablakként a világra, annak megismerésére irányítva; az emberi lélek szenvedélyét, érzelmeit is kifejezve; egyénenként és korszakonként eltérő módon; az arányok, az elrendezés, a vonal, a fény, a színek és a formák ritmusa, hatása és jelentése; valamint az adott technika és a faktúra minősége révén esztétikai értéket hoz létre valamilyen látható, érzéki, materiális formában egy adott síkon mint hordozófelületen.
Garami Gréta
