Anomália Humana − Király Gábor festőművész kiállítása
2018. április
Király Gábor festőművész képeit, figuráit első látásra sokan ijesztőnek és irritálónak találják: ahogy suta, csapott vállú alakok forgolódnak, és bénult, csirkelábszerű meg disznóköröm hatású, görcsbe rándult kezükkel összevissza gesztikulálnak! Meg a hosszú nyakuk feletti sötét, majomszerű arcukat, ahogy a hatalmas orrlyukaik alatt ránk vigyorognak, vagy inkább vicsorognak! Az idétlen, csíkos nadrágjukat meg atlétatrikójukat, a középkori parasztokra és bolondokra emlékeztető sapkájukat, amitől még kissé ostobának is tűnnek…
A kiállítás kezdőképe azonban egy finomabban, klasszikusabban fogalmazott festmény. Közvetlenül a belépéshez, a szövegtábla, az életrajz mellé helyezte a művész. A kép frontálisan ábrázolt mellkép, tipikus önarckép. A figura rombuszkockás ingben jelenik meg, és egy sajátosan Király Gábor-i gesztussal lett megfestve: ahogy Gábor megtörli a szemét. Az önarcképen a művész tehát úgy mutatkozik be, mint a művészettörténetben jól ismert Harlequin vagy clown alakja. Mint Watteau Gilles c. önarckép jellegű festménye, Picasso ars poeticus Harlequinjei vagy Fellini moralizáló bohócai. A művész önarcképeként megjelenő clown és artista régi hagyományokra visszatekintő téma, ami mindig a művész ars poeticájáról, művészi szándékáról beszél. De a XX. század óta megteremtett modern groteszk − a vicces és egyben ijesztő figura – nem a szép, hanem a furcsa és a diszharmónia alakja.
Ennek a clown-művész szerepnek egyik legtipikusabb jellemzője a kíméletlen szókimondás. Hiszen a komédiás kimondhatja azt is, ami mindenkiben ott bujkál, de amit a jó ízlés visszatart. A bohóc anélkül gúnyolódhat és lehet cinikus, hogy közben bárkit megsértene. A bohóc karikírozhat és eltúlozhat bármit. Olyan görbe tükröt tarthat a néző elé, amilyet csak akar, hiszen a bohócnak, a bolondnak mindent szabad, mert szabályokon, udvariassági konvenciókon, kötöttségeken kívül álló különc. Így a Harlequin-téma a legszabadabb önkifejezési formák iránti vágy szimbóluma is.
Király Gábor alakjai olyanok, mint egy commedia dell’arte vagy egy Molière-darab szereplői: mindegyikük egy-egy emberi személyiségtípus képviselője, akikben egy ismerősünkre, rokonunkra vagy akár saját magunkra ismerünk. A rombuszkockás ing, az ujjatlan atlétatrikó és a csíkos nadrág az egykori cirkuszi bohócok és akrobaták öltözéke, jelképek, melyek mutatják, hogy a képek mind-mind egy önironikus vagy szatirikus tükör megjelenítői. Mint például a takarítónő, a barátnők.
De ilyen a páros kép is, a ház előtt álló nőről és férfiról, ami egy Gulácsy átirat − a szerelem, a férfi-nő kapcsolat, de leginkább a házasság témája – Király Gábor-i megfogalmazásban. A pár kezében lapát és léc, mögöttük a fáradsággal felépített ház, ami összetartja őket. Fejfedőik, bolondsapkáik, melyekről épp csak csörgők hiányoznak, szintén Picasso korai cirkuszi alakjait idézik. Ahogy Gulácsy is festett kíméletlen, vigyorgó bolondistókos önarcképeket – úgy ez a kép is kedves-csípős kritika és irónia a házas-ságról.
Még erősebben, szinte szakrálisan moralizál, az ikonosztázszerűen felsorakoztatott képsorozat. Olyan, mint a XV-XVI. századi flamand oltárképek. Bosch ember-állatai, lábasfejű emberei, malactestű lábai, a pokol szereplőiként sorolt szörnyei köszönnek vissza. Vagy Breughel flamand közmondásokat megfestő paraszti életképei, melyeken éppolyan véresen komoly kritikával és egyben abszurd humorral ábrázolja az emberi gyarlóságokat, mint Király Gábor festményei.
De a nagy bohócok mindig egyben tragikumot is hordoznak, hiszen a bohóc szó szerint nevetséges, egy idétlen paprikajancsi, egy pojáca, aki bolondot csinál magából. Megalázható és magát megalázó figura. Valódi arcát sose mutathatja meg, művészi attrakcióját sosem fedheti fel, valódi elismerést sosem kaphat. A bohóc-artista-művész élet másik fő jellemzője tehát a magányosság. A festő saját festészetéről sosem beszélhet, valódi énje megmutathatatlan, festészete egy álarc, miközben azzal épp önmagáról akar beszélni. Ahogy Csányi Erzsébet mondja: „A művészet rejtőzködés és narcisztikus magamutogatás paradoxális egyvelege. Pőrére vetkőzés és maszkokba öltözés.” Watteau velünk szembenéző szomorú Gilles-je, és Picasso csörgősipkás cirkuszi alakjai is ennek a keserédes művész-életérzésnek képviselői.
Király Gábor festményeinek a szokványos, keretre feszített olaj-vászon megoldástól eltérő technikája is tovább fokozza ezt a hatást. Ahogy figuráit is jócskán jellemzi a nyersesség, a képek felülete, faktúrája, hordozója sem túl finom vagy sterilen elegáns. Munkáit durva, közönséges zsákvászonra viszi fel, festék- és színhasználata pedig valamiféle ősi falfestészetet idéz cserzett-kiszáradt, vakolásra emlékeztető felületeivel és kifakult színvilágával. Olyan, mint egy hatalmas színpadi smink vagy inkább vastagon felvitt maszk az attrakció után: a színek már elvesztették erejüket, és a száraz, lepotyogni látszó festék alól előtűnik a kíméletlen valóság.
Festményeinek címadása is különleges. A legtöbb esetben a cím nem egy allegorikus gondolat, ami egy bizonyos értelmezés felé terelné a nézőt, de még csak nem is egy leíró jellegű megnevezés, hanem egy egyszerű szám. Ami a művészi szándékról verbálisan semmit nem árul el, hanem engedi, hogy a kép vizuálisan mutassa meg önmagát.
Király Gábor kiállításának címe: Anomalia Humana, azaz emberi visszásságok, emberi ellentmondások. De talán a leghelyesebb fordítása vagy értelmezése az lehetne, hogy emberi gyarlóságaink. Nem bűneink, nem szándékosan elkövetett gonoszságaink, hanem inkább azok az erkölcsi erőtlenségeink, hibáink, tévedéseink, tökéletes iránti lustaságaink, melyek egyszerre nevetséges kis ösztönlénnyé, de eközben Emberré is tesznek bennünket.
Garami Gréta
