Keresés
Close this search box.

Égi jel-kép – kiállítás OKK

Égi jel-kép – kiállítás OKK
Völgyi-Skonda Kortárs Képzőművészeti Gyűjtemény

Az Ars Sacra Fesztivál sokadik alkalommal hívja fel a figyelmet a szakrális művészetekre ilyenkor, szeptemberben. Ehhez kapcsolódva az Óbudai Kulturális Központ San Marco Galériája 2012 óta hagyományosan a kortárs szakrális képzőművészet köréből rendez kiállítást. Idén a Völgyi-Skonda Kortárs Gyűjteményre esett a választás, amelyben nagyszámú, a szakralitás témaköréhez tartozó alkotás található.

Pilinszky János sokat idézett mondata szerint a szakralitás és a művészet tautológia, azaz szóismétlés. Pilinszky szerint minden jó művészet egyben szakrális kell, hogy legyen, mert az ember és a transzcendencia kapcsolatát keresi, függetlenül attól, hogy mit ábrázol. A Völgyi-Skonda gyűjteményben található alkotásokról mégis elmondható, hogy zömében a figurális festészethez kapcsolódnak, és témájukban is a biblikus és a keresztény ikonográfia tradíciójából merítenek.

A kiállítás két részre tagolódik: egy olyan műegyüttesre, amelynek minden darabja egy különleges képtípust elevenít fel, és kortárs festők házi oltárait mutatja be; valamint a körülöttük, a falakon található szakrális festményekre.

A nagyméretű, fából faragott és festett szárnyas oltárok műfaja a 15-16. században, a késő gótika művészetében a Dunától északra eső területeken élte virágkorát. A szárnyas oltár általában három részből állt: a középső ún. oltárszekrényből, amelyben szentek szobrai, vagy Jézus életének egy-egy fontos, festett eseménye jelent meg. E középső részhez két mozgatható, bizonyos ünnepekkor becsukható ajtószerű szárny csatlakozott, amelyeken leggyakrabban narratív képsor beszélte el Jézus vagy a szentek életét. A szárnyas oltárok keletkezéstörténetében éppúgy szerepet játszott a keleti ortodox templomok ikonfala − az ikonosztáz meditatív képszemlélete −, mint a nyugati ereklyekultusz vagy a kódexfestészet Biblia Pauperum-jellegű, az olvasni nem tudó középkori ember számára képek sorozatával mesélő ábrázolási hagyománya.

A templomok hatalmas szárnyas oltárai mellett azonban a középkori magánájtatosságban nagy szerepet töltöttek be azok kisebb változatai is, a házképek, házi oltárok, melyeket ún. andachtsbild-nek is hív a művészettörténet. Ezek a kisméretű asztali oltárok először a női kolostorok celláiban jelentek meg, majd a főúri hálószobákban váltak az otthoni imádság és az egyéni elmélyülés eszközévé. Az andachtsbildek ábrázolásai abban különböztek a monumentális szárnyas oltároktól, hogy a szentek és Jézus dicsősége helyett inkább a szenvedésre, a fájdalomra és a biblikus történtekekkel való bensőséges érzelmi azonosulásra fektették a hangsúlyt. A csendes elmélkedés, a vallásos áhítat segítésével tulajdonképpen egy meditációs teret hoztak létre az otthonban.

A Völgyi-Skonda házaspár ezt a régi képtípust elevenítette fel egy különleges kezdeményezése során: neves kortárs képzőművészeket kért fel arra, hogy kisméretű házi oltárokat fessenek számukra. A kilenc kortárs házi oltárt elsősorban olyan festőművészektől rendelték meg, akiknek művészetében általában is fontos szerepet tölt be a szakrális tematika. Az alkotók: Aknay János, Bráda Tibor, Galambos Tamás, Kárpáti Tamás, Kiss Márta, Kun Pál, Somogyi Győző, Szemadám György és Szentgyörgyi József. Az oltárok általában narratív, azaz elbeszélő jelleggel dolgozták fel a témát, ettől talán leginkább Szemadám György munkája tér el, aki a teremtett természetben rejlő transzcendencia panteisztikus, Szent Ferenc-i eredetű szemléletét fogalmazta meg.

A falakon a gyűjtemény további csodálatos darabjai sorakoznak.

Aknay János Hommage à Tóth Menyhért c. munkája egy sajátos és igen tiszteletreméltó darabja a jól ismert angyal-tematikának és az egész életműnek. A Kossuth-díjas szentendrei művész konstruktivista, a formákat geometrizáló szemlélete és élesen metsző vonalai helyett itt egy organikusabb és különösen finom, lágy plasztikájú angyalarcot látunk. Ráadásul az Aknaynál lényegi és általános elemként megjelenő intenzív színekkel és vad kontrasztokkal szemben is a Tóth Menyhért munkáiról ismert többszínű fehérek köszönnek vissza, hogy egy szakrális tisztaságban tündöklő angyalt állítsanak elénk.

Az anyag stílusban kissé kilógó, de annál híresebb darabja a másik neves szentendrei festő, a Kossuth-díjas, Kiváló művész, a Nemzet művésze címet viselő Deim Pál több grafikai változatban is ismert Golgota című képe, melynek köztéri megvalósulása a Győrben felállított ’56-os emlékmű. A Vajda- és Barcsay-féle szentendrei festészet hagyományainak folytatójaként számon tartott Deim Pál munkáiban a racionális-logikus szerkezeti felépítés, a sziluetté redukált baba-motívumhoz hasonló tipikusan deimi formák, a kevés, de erőteljes és kifejező színkontraszt és a síkban tartott kettéosztott képépítés jellemző. A képein szintén oly gyakori, apró vonalkázással kialakított háttér itt a krisztusi halál pillanatában elsötétülő ég apokaliptikus és szomorú atmoszféráját teremti meg, miközben egyfajta sugárzó isteni fényként is értelmezhető. A Golgota c. alkotás sajátosan deimi megoldása, hogy a kereszt merőleges szárait nem hagyományos módon, metszésbe, hanem egymásra helyezi, s a vízszintes szár így egyszerre válik a kereszt felső részévé, Krisztus testévé és az alatta állók védelmezőjévé.

Csontváryéhoz hasonló álomvilág köszön vissza Lóránt János Demeter Jó Pásztor c. képében. Erre utalnak A hortobágyi kilenclyukú híd c. képet idéző állatok, a csontvárys  környezet és a matt felület, vagy a keleti alakokra emlékeztető sötét arc. Lóránt János Demeter nyers, kissé otromba, alföldi parasztemberből kiinduló alakjainak egyszerűségében mégis egy ősi szakralitás nyilvánul meg.

Szentgyörgyi József Bűnbánat című munkája az ikonok megsötétült, megkopott felületeihez hasonló archaikus és egyben költőien expresszív hatást kelt. De a kompozícióban és a színvilágban Rembrandt Tékozló fiú c. alkotásának inspirációja is benne van. A zaklatott faktúra dinamikus és érzékeny színellentétekben gazdag gesztusaiból a kereszt formája tűnik elő, miközben az előtérben a művészt vagy a nézőt is megformáló, földre boruló alak a Mária Magdolna-ábrázolások drámai töltésű figuráit idézi.

Somogyi Győző Bibliából táplálkozó, temperával készített festményeivel egy sajátos történelmi-népi stílust teremtett, amelyben teológiai képzettségének megfelelően a katolikus képhagyományt és a folklórból merítkező lokálpatrióta gondolkodásmódot ötvözi a posztmodern szemléletével. A leghagyományosabb keresztény képtípusok citromsárga-piros, szinte irritálóan élénk színvilágú kompozíciókban köszönnek vissza, általában magyaros ruházatú biblikus személyeket ábrázolva.

S végezetül, nőként és anyaként, hadd emeljem ki Kiss Márta Madonnát és gyermekét ábrázoló munkáját. A képen a festő-restaurátor végzettségű művész a szokásosnál is erőteljesebben követi a reneszánsz mintákat a háttér idilli tájra néző ablakával vagy az arcok Piero della Francescát idéző megfogalmazásával. De a kép, a művészettörténeti idézetek mellett, illeszkedik abba a sorozatnak is mondható együttesbe, amelynek darabjain egy-egy nőalak jelenik meg néhány szimbolikus tárggyal egy asztal mögött, egy enteriőrben. S miközben ezeken a képeken a nők általában valamilyen csendes, látszólag egyszerű, jelentőség nélküli tevékenységet folytatnak, például gyermeket etetnek vagy nevelnek, arcuk a női sors minden olyan szépségét és nehézségét is tükrözi, melyek közt csak a hit világa képes harmóniát teremteni.

 

Garami Gréta

 

Megosztás

Facebook
Email