Léptékek között − Sulyok Gabriella grafikusművész kiállítása
2018. november
Sulyok Gabriella soproni alkotó, a magyar grafikusművészet és az egyedi rajzművészet mezopotámiai agyagban született istennője. Munkácsy-díjas, a miskolci és salgótarjáni grafikai biennálék és a hódmezővásárhelyi tárlat állandó díjazottja, a kortárs művészet jelenségeinek filmművészi krónikása, a szolnoki nemzetközi művészeti filmfesztivál idei különdíjasa.
Az utóbbi 5 évben készült munkái az absztrakció és a figuralitás határán mozognak: kiindulópontjuk a látott valóság, a táj és a természet megélt élménye, a tájmotívumok azonban mindig olyan formában jelennek meg, hogy valójában el is veszítik önmaguk valósághűségét, és folttá, vonalhálóvá, ritmussá, vizuális eszközzé alakulnak át.
Technikája a rajzos formában, papíron előadott tus, amiben a vonalé a főszerep, de a karcos részletek vagy sűrűn rajzolt vonaltextúrák sokszor festőien puha, fátyolos felületekkel váltakoznak. Hol elmosódó krétapor alkot füstszerű illatfoltot, hol a szálanként húzott vonal teremti meg a szakadék szélén túlélőként égnek meredő fűszálak szépségét, hol az aprólékosan rajzolt tintafoltok elvont felülete formáz zord sziklát.
Az alkotások nem tájábrázolások, hanem a természet motívumkincséből táplálkozó lírikus gondolatképek, a világi lét és a transzcendens létezés összefüggéseit kutató, rajzban fogalmazott Weöres Sándor-i elmélkedések, melyeken a teremtett természet szépségének és rútságának folyamatos mozgásban és állandó átalakulásban lévő, egymást átható, élő metamorfózisa jelenik meg.
Sulyok Gabriella képein az Orfeusz zenéjétől megszelídülő sziklákból vészterhes árnyak vagy baljós, sötét felhők nőnek, amik fekete villámokká formálódva csapnak a hófehér égbe, s miközben a villámok apró falrepedésekké forrnak el a felületen, a vonalhálón át egy pillanatra keleti istennők dróthajába szagolunk. A sprőd hajszálakból szétrebbenő pitypangmagok szállnak szét, hogy aztán távolban elsuhanó nyári madárrajjá váljanak.
De a vonal és folt mellett talán még fontosabb, még izgalmasabb, és a legnagyobb műgonddal létrehozott részlete a képnek az üresség. A kitöltetlen, vakítóan szabad, ismeretlenbe tartó fehér, amiből kinő, majd visszabújik, és folyton újra összeolvad a táj. Ami máshol éles tisztaságával teremt ellenpontot és hátteret az „esti kérdésnek” vagy a kétségbeesetten belémaró, felfelé kapaszkodó ágnak. Ami olyan fényerőkülönbségeknek ad lehetőséget a kompozícióban, hogy felülete szinte kiég a papíron. Ami félreérthetetlenül tiszta, amikor az eget jeleníti meg, de talán még jobban világít, amikor a képen mély szakadékként szerepel.
A felületet ellepő fűszál-erdő mögött, e vakítóan üres teljesség fehérjéből kiszakad és lezúdul egy vízfolyam, és a földön lassú ecsetvonásokkal fülledt posvánnyá alakul, hogy a mocsár sötétjéből újra lágy domboldal keletkezzen. A finom párává oldódó halmokból felhőfoszlány illan felfelé, és Niké istennő ruhájának szegélye dobogó szívként lobog.
Mindeközben a komponálást áthatja egy különös perspektíva: egy felfelé kereső, szinte alulnézeti látószög, ahonnan a természet motívumai valóban összefonódnak az ég felhőivel. A szokatlan nézőpontból a motívumok arányrendszere is folyamatosan változik. Az eltérő léptékek között járva hol távolba tekintünk, hol mikroszkopikus mélységben, spórák közt találjuk magunkat.
A mohás parttá váló apró szálakon végigsimít egy kéz, és hosszan elnyúló, hamvas bársonytakarón pihen. A puha anyag egyszer csak érdes földdarabokká törik szét, s a bőrt felkarcolják a hirtelen óriássá nőtt göcsörtös fák kiszáradt tüskéi. A hatalmassá magasodó szélfútta lombok váratlanul apró, bamba csírákká töpörödnek össze, és mint erek ezrei ágaznak szét, hogy egy mindent átszövő, életigenlő ideghálózat ősenergiájává váljanak a papíron.
Sulyok Gabriella munkáin formáról formára alakul éjszakából nappal, mocsárból tisztás, nyomorultból fenséges, szorongásból felszabadulás, apokalipszisből teremtés.
Materiális földi motívumokból lebegő, füstszerű, természetfölötti égi világ.
Sulyok Gabriella grafikáinak alkotói eljárásában egy szemlélődő dimenzió nyilvánul meg. Lassan, a végletekig ismétlődő és részletező mozdulatsorból álló rajzi alkotói folyamat, olyan, mint egy keleti mantra, muszlim raka vagy katolikus litánia, amely alkotóban és befogadóban egyaránt a mindenségen való elmélkedés, az igazság megragadásában rejlő csendes, racionális megfontolások nélkül áramló boldogságkeresés állapotát idézi elő.
Garami Gréta
