Motiválatlanul − Szabó Franciska festőművész kiállítása
2018. december
Szabó Franciska festőművész 2011-ben végzett a Képzőművészeti Egyetem festőművész és vizuális nevelő szakán, majd az ELTE BTK esztétika szakán tanult. Már egyetemi évei alatt is több művészeti díjat nyert, munkáit Székely Bertalan ösztöndíjjal és Barcsay-díjjal jutalmazták. 2009-től az óbudai Amadeus Ház ösztöndíja révén dolgozott négy és fél évig Óbudán. 2011-ben a Pro Arte Aranyérmet vette át az MTA dísztermében, és fiatal kora ellenére éveken keresztül a Kisképző művészeti igazgatóhelyettese is volt.
Festészetét realista szemléletmód, kifogástalan mesterségbeli tudás, valamint az olyan társadalmi és személyes témák iránti érdeklődés jellemzi, mint a művész-tanár lét problematikája vagy a közmunka kérdése. Munkáiban a hagyományos rajztudás iránti szakmai alázat és a termékeny alkotói gazdagság nyilvánul meg.
Már korábbi sorozatai is foglalkoztak az oktatásban megélt mindennapok ellentmondásaival és a művésziskolai élet sokszor abszurd látványélményeivel. A hanyagul összetekercselt és a sarokba hajított, majd szinte ott felejtett, feleslegessé váló, egyébként is csomagolópapírra készült rajzokat mutató Év vége c. alkotása a kötelező szagú művészet visszásságait, a művészetoktatás magasztosságának és eleve recycling jellegének anomáliáját és az év vége boldog-szomorú pillanatának csendéletét fogalmazza meg. Egy cseppnyi rejtett szarkazmussal szól a pontosan június 15-ig tartó művészi pátoszról. Hasonló az Oktatásból kivonva c. munka is, ami egy gyönyörű antik szobor gipsz másolatát ábrázolja buborékfóliával körültekerve – a művészeti iskolák egyszerre fennkölt és profán karakterét hangsúlyozva.
A Motiválatlanul c. nagyméretű munka szintén ezekből a legszemélyesebb emberi és egyben szakmai élményekből táplálkozik. A képen egy felülnézetből ábrázolt udvari jelenetet látunk, ahol a diákok a szabadban, modell után festenek. A kompozíciót vizuálisan és tematikailag is erőteljesen kettéválasztja a lépcső korlátja. Míg a jobb oldali fiú pólójának neonzöld élességében, intenzív napsütötte erejében a fiatal alkotók termékeny vitalitása köszön vissza, és palettájának színeiben a festmény egészének színharmóniája is tükröződik, a lépcső kopottbarnás szürkesége és monoton ritmusa a fejét karjára hajtó, magára maradt fiú levertségére felel. Az előtte húzódó korlát – tehetetlenségének és kiszolgáltatottságának pszichés gátja – egyben a művésztanár előtt álló probléma szimbóluma is, amely a művészszakmai oktatás feladatainak szélesebb skálájára, a mesterség átadása mellett az oktató pszichológiai mélységű, a festészeti munka mellett a lelket is korrigáló-formáló szerepére mutat rá.
Ugyanakkor a kép a művésztanár-lét sajátos nehézségére is rákérdez. Nem csak az esztétikus környezet iránti frusztráló vágyra, amellyel éles ellentétben áll a lepusztult udvari járdatégla valósága, hanem a képzőművész és a tanári pálya belső szerepkonfliktusára és a mindkét területen helytállni akaró küzdelemre is. Az oktatói pálya teljes embert követel, miközben az alkotói idő drasztikus csökkenése a művészeti szférából való kimaradás veszélyével és az alkotói tevékenység ellehetetlenülésével fenyeget. A Motiválatlanul c. kép épp arról a törekvésről szól, amiben maga a tanítás válik művészi alkotófolyamattá. Egy olyan művésztől, aki az alkotói pálya mellett 14 éves korától a festőművészet átadásának hivatására készült.
Szabó Franciska másik új témája a Láthatóság címet viseli, amely korábbi, Unatkozók c. kisméretű sorozatának szemléletét viszi tovább. Az Unatkozók sorozaton a nagyvárosi elidegenedés szimbólumaiként megjelenő unott arcú, maguk elé bámuló figurák ücsörögnek, támaszkodnak a metrón. Távolba révedő üres tekintetükből a mindennapok mókuskerekében kiégett dolgozó emberek erőtlen fáradtsága árad.
A sötét metró-ködben szinte árnyként megjelenő alakokat a Láthatóság sorozaton felváltja a láthatósági mellény világító fluorsárgája, és a metró-társadalom helyett az utcákon és tereken dolgozó emberek helyzete. Miközben a látványos, erőteljes színvilág és az izgalmas, vibráló szín és fény-árnyék kontrasztok vizuálisan dekoratív és expresszív hatást keltenek, a képek valójában a közmunkaprogramba beleragadt, nyilvános helyen dolgozni kénytelen arcnélküli ember kiszolgáltatott állapotáról szólnak.
Szabó Franciska festményein a láthatósági mellény – mint a kódolt egyéni és társadalmi kudarc stigmája – az egész társadalmi problémakör figyelmeztetően villogó szimbóluma lesz, és azt a kérdést feszegeti, hogy mennyire válik bélyeggé a ruhadarab, vagy akár reklámfelületté a feliratokkal ellátott munkaruhát viselő ember. Akinek még akkor is hordania kell a mellényt, amikor már hazafelé tart a munkából, vagy zárt térben és vakító fényben tartózkodik, ahol a mellény gyakorlati szempontból szükségtelen. Akinek láthatóságát mellénye garantálja, de aki valójában láthatatlan: az utcakép részévé válva csak tájidegen motívum a szürke-barna környezetben.
Az alakok hol üresjáratban, motiválatlanul ücsörögve vagy zsebre tett kézzel várakoznak, hol kíméletlen fizikai munkavégzés közben, hátukon az egész napi élelemmel, középkori napszámosok képét idézik.
Ezeknél a munkáknál kiemelt szerepet kap a fotóhasználat, a médiafotóból mint talált tárgyból való szándékos kiindulás. A médiából vett fotók, videók azonban nem egyszerűen bázist nyújtanak a festmény számára, hanem a művészeti vizsgálódás azon tárgyát képezik, amelyekről a festmények gondolkodnak: a festménysorozat témája nem pusztán a közmunkás jelenet, hanem maga a közmunkával foglalkozó médiafotó. A sorozat tehát azt a kérdést is felteszi, hogy mi a média szerepe a közmunka interpretálásában.
Szabó Franciska képein az utóbbi években a festéstechnikában is változás tapasztalható. A korábbiaktól eltérő módon – ahol még óriási szerepet kapott a fiatal festőművész szakmai-technikai tudásának demonstrálása – az új munkákon egy redukáltabb megoldás látszik kialakulni. A technikai eljárás ugyanakkor rendkívül tudatos és szigorú tervezés eredménye, ahol a festő a maga által kevert pigment-plextol összetételt olajfestékkel kombinálja.
Szabó Franciska kiállításán a villogó neonsárga a művésztanári pálya misszióját és a társadalom legkisebbjeit emeli piedesztálra. Képei olyasmit tesznek láthatóvá, ami valójában a többség számára láthatatlan.
Garami Gréta
