Bács Emese művészetében a nagyváros helyszínei: utcák, tömött sorban parkoló autók, feliratok, boltcégérek sorakoznak, máshol reklámok, házfalak, közlekedési lámpák, aluljárók, madártávlatból ábrázolt zsúfolt városrészeket látunk. Legújabb munkáin meg épp ellenkezőleg, a város zajától távol eső, folyóparti játszótereket. Figurái idős bácsik, nénik, szegények, koldusok, hajléktalanok, a tömegközlekedés szereplői, az aluljárók társadalma vagy egyszerűen csak a rohanó hétköznapok mindennapi embere, akit képeinek előterében a művész piedesztálra emel. Leggyakrabban megformált figurája − a festményekre applikált, vizuálisan izgalmas, mégis kidobásra ítélt tárgyaihoz hasonlóan − a rutinszerű életben megfáradt, elhasználódott lelkű, szürkére kopott ruhájú, gyakran nincstelen ember, szemben a színes metropolisz elképesztő tárgyi és építészeti gazdagságával.
Bács Emesét az urbanizált ember ellentmondásos életének mindennapi élmény- és látványanyaga iránti különös érzékenység jellemzi. Az anomáliák érdeklik, mint pl. a közösségi közlekedés során megélt kényszerű fizikai együttlét és összezártság intim testközelsége, melyben a szinte szükségszerűen mobiltelefonjába mélyülő ember kizárja az egymással való kapcsolatteremtés lehetőségét, miközben telefonján keresztül épp virtuális kontaktusban van valakivel.
Művészetének legjellemzőbb alkotói módszere a talált tárgyak egymás mellé helyezésével kialakított koncepcióépítés és a hagyományos festészeti eszközök ötvözése.
Már képeinek hordozó alapja is általában „talált festmény”, egy saját vagy mások által készített kép: nagyméretű portrék, gyerekrajzok vagy akár egy ajándékba kapott giccs. Ez a talált festmény az alkotói folyamat során tulajdonképpen egyfajta rombolás tárgyává válik, de miközben eredeti funkciója elpusztul, üzenethordozó elem marad az alkotásban. A hordozó kép és a ráépített réteg stiláris kontrasztjában tartalmi ellentét feszül: az alap gesztusjellegű, lendületes ecsetvonásainak ösztönössége és őszintesége a metropolisz világát képviselő felső réteg hol strukturáltan felépített hideg racionalizmusával, hol gondozatlanul rendezetlen fonalkötegével alkot kontrasztot. Máshol, a hatalmas gyermekarcot ábrázoló síkfestmény előtt a kiemelkedő alakok összetört fadarabokból álló arcmegoldásai utalnak az elidegenedett emberi kapcsolatok széttöredezettségére.
A festményekre applikált hulladék tárgyak felhasználásával Bács Emese művészetében igazi upcycling jelleg valósul meg, ahol a feleslegessé váló tárgy nem egyszerűen újra hasznosul és nyersanyaggá válik a művészi alkotófolyamatban, hanem művészetté formálva többletértékké alakul. Az egyszerű, összetört vagy széthasadt faléc darabok megtört emberi arcok fájdalmáról beszélnek. Az ócska, összesodort műanyag madzagok ápolatlan hajak hideg éjszakáinak mesélőivé válnak. A rücskös, maradék ragasztók ráncos homlokok töprengéseit mondják el, s a kidobott színes kupakok öreg, lyukacsos szatyrok tartalmát mutatják.
De a hasznukat veszített anyagok művészetté alakítása mögött megbújik egy olyan értékmentő és kifejező törekvés is, amiben nem pusztán a környezettudatosság és a társadalmi szenzitivitás, hanem Bács Emese művészi és emberi élményei tárulnak fel előttünk.
A palettáról felkapart, majd a képek felületére visszaillesztett, izgalmas felületű olaj és akril festékdarabok – melyek újabban figuráinak plasztikus arcait alkotják – szimbolikusan a tradicionális festészet értékeit őrzik. Vagy a friss és érdekes, színfoltokban és vastag faktúrában gazdag saját paletta felhasználásában is a festészeti anyagok iránti tisztelet gondolatát fedezhetjük fel.
S végül, de nem utolsó sorban a kidobott gyerekjátékok, az apró műanyagok, a hiányos kirakó, a filctoll kupak vagy a gyerekszobai szigetelő szivacsszőnyeg darabjai és a kiürült gyógyszertartók felhasználása mögött a legszemélyesebb mindennapi emberi-anyai élmények, örömök és gondok tudatos-tudattalan megörökítése és művészetté alakításának szándéka sejlik fel.
Garami Gréta
További információ: https://kulturkozpont.hu/esemeny/palyam-bacs-emese-festomuvesz-kiallitasa/
